Unos-untalan halljuk a jó tanácsokat, életbölcsességeket, inspiráló instant gondolatokat:

• Sohasem késő, hogy új dologba kezdj!
• Örülj minden napnak!
• Kezdj el élni, csak rajtad múlik!

Igen, tudod, és el is hiszed, hogy így van, és amikor rossz passzban vagy, még inkább szeretnél ebbe kapaszkodni, és persze megvalósítani. De hogyan? Ha kilátástalannak látod a helyzeted, és elönt a reménytelenség, nagyon nehéz pozitívan gondolni a jövőre.

Ilyenkor jól jöhet egy példakép, valaki, akit rokonléleknek érzel, akitől tanulhatsz, aki lelkesít, és aki cselekvésre ösztönöz. Ne várj azonban kész forgatókönyvet, ami lépésről lépésre megmondja neked merre indulj, mikor, hogyan és mit csinálj. Nincs az a szakirodalom, nincs az az iskola, nincs az az ember, aki helyetted meg tudná mondani, hogy mitől vagy boldog, hogyan élj! A megoldásra neked kell rájönnöd! És tudnod kell azt is, hogy a változás nem megy egyik napról a másikra, a legtöbb esetben áldozattal és lemondással jár, de az élet mindig igazolja, hogy a hit, az elhivatottság, az őszinteség mindig nyerő kombináció, ha kitartással párosul.

Azt hiszem keresve sem találtam volna olyan embert, aki a fentieket jobban igazolná, mint Roboz Zsóka pszichológus, mediátor, life coach, életvezetési tanácsadó, humánfejlesztési főtanácsadó, anya, barát, kolléga, és mindez egyszerre. Zsóka élő példája annak, hogy a legjobb idő az újrakezdésre mindig az itt és a most, nincs olyan, hogy optimális időpont, nincs olyan, hogy késő lenne bármi újba fogni.

Zsókával a beszélgetés olyan, mint a lélegzetvétel. Ismertsége, népszerűsége ellenére a szó nemes értelmében egyszerű ember maradt. Ahogy ül velem szemben és mesél életéről, vágyairól, munkáiról, sikereiről, egy teljesen más világba visz. Magával ragad, elgondolkodtat, és ahogy hallgatom, tényleg elhiszem, hogy ez az élet nevű színdarab lehet mókás és szép, és hogy mindig – de tényleg mindig – van remény, és érdemes küzdeni az álmainkért. Miközben beszélgetünk, vele sírok, vele nevetek és arra gondolok, hogy mennyivel több lettem már azáltal is, hogy megismertem őt.

– Pszichológus, mediátor, life coach, életvezetési tanácsadó és HR-es. Még felsorolni sem egyszerű, annyi területen tevékenykedsz! Mesélnél kicsit arról, hogy jöttek ezek az életedbe, mi vitt rá arra, hogy újra és újra iskolapadba ülj?

– Nagyon érdekes az én életutam. Kereskedőcsaládból származom, ahol én vagyok az első diplomás, és az teljesen normális volt, hogy amikor leérettségiztem ott van vége az életnek. Sikeres voltam, volt egy bababoltom 10 évig, és eszembe nem jutott, hogy bármit kéne csinálnom. 34 éves voltam, mikor egy eladó kislány példáján annyira belelkesedtem a szociálpedagógia iránt, hogy elmentem felvételizni úgy, hogy semmit nem készültem. Annyira túltoltam, olyan bizonyítási vágy volt bennem, hogy az első diplomám egy kitüntetéses főiskolai oklevél lett. Anyám azt mondta: „Eddig is tudtuk, hogy okos vagy, hát most van egy papírod is róla.”

Ezek után már a mesterképzést is szerettem volna, így felvételiztem az ELTE  szociálpolitika szakára. Itt feliratkoztam mediátor fakultációra, amit Barczy Magdolna oktatott, és 2 éves kurzus keretében megszereztem a mediátor képesítést. Elkezdtem válásokat mediálni, és arra jöttem rá, hogy az esetek 30 %-a olyan kommunikációs hiba folytán következik be, ami visszafordítható lenne, ha a párok megfelelő segítséget kapnának. Mivel erre nem volt képesítésem, hatalmas dilemma volt bennem, mert nem akartam hályogkovács lenni. Nem a papír miatt volt ez fontos, hanem azért, mert nem voltak eszközeim. És akkor elvégeztem a pszichológiát. Azóta megszereztem a tréner szakképesítést, és van egy coach végzettségem is.

– Úgy tűnik, hogy az egyik esemény automatikusan hozta maga után a másikat, de azért biztos voltak olyan emberek az életedben, akik hatással voltak rád. Ki az, aki téged a leginkább inspirált?

– Van egy ilyen kifejezés, hogy szakmai szerepszemélyiség. Nekem ebben nagyon inspiráló volt Dr. Barcy Magdolna, akitől a mediációt tanultam. Még most is bevillanak a gesztusai, szavai, amiket mondott, és ha ő mond nekem valamit, annak mindig nagyobb súlya van, mintha valaki más tenné. Szakmailag is, emberileg is, nőként is azt képviseli, amit én is szeretnék majd ennyi idős koromban. Szeretnék én is eljutni odáig, mint ő, hogy sugárzik belőle az, hogy rendben van magával, a helyén van szakmailag, és rengeteg minden van benne, amit nagyon szívesen átad másnak.

– Bármelyik tevékenységedet nézzük, közös bennük, hogy az ember van a középpontban. Sokan a te segítségednek köszönhetik, hogy életük jó irányba fordult, hogy újra magukra találtak. Mi a legnagyobb élményed az életed, pályafutásod során? Mire vagy a legbüszkébb, mi az, ami a leginkább megérintett?

– Nyilván nagyon sok mindent tudnék erről mondani, és vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, hogy igen, ez az! De mégis van egy terület, amit kiemelnék. Több, mint 10 éve dolgozom segítőként a mesterséges megtermékenyítésben részt vevők pszichés támogatásában. El tudod képzelni mit éreztem, mikor valaki azt írta nekem karácsonykor: „Ha nagyobb lesz a kislányom, elmondom neki, hogy te egy olyan angyal vagy, aki szavakkal gyógyít”? Vagy amikor túl jó pár sikertelen próbálkozáson, egy nő, akin az első pillanatban látod, hogy nagyon nehezen tudja feldolgozni, hogy mindene megvan, csak az nem, amit a legjobban szeretne, néhány év múlva visszajön azzal, hogy a harmadik gyerekét várja? És azt mondja, ha te nem vagy, akkor nem sikerült volna? Ezek a legnagyobb személyes sikereim! Vagy amikor a nő, aki úgy vált anyává, hogy örökbe fogadott egy csecsemőt, egyszer csak a semmiből írt egy üzenetet: „Rád gondoltam, amikor született, ott voltunk ugyanis, mert hajdan te mondtad, hogy elképzeled, hogy ott leszel velem. Ezt soha nem felejtem el neked. Ott voltál.” Úristen! Ebbe mindig beleborzongok. Nem tudom, hogy mi van, ami még ehhez fogható?

– Semmi. Most egy kicsit megnémultam……

– Hogy képzeled el az életed 10 év múlva?

– Nem tudom, mert amikor 10 évvel ezelőtt elképzeltem magam, nem így képzeltem el. A magánéletemben semmit nem vizionálok, úgy vagyok vele, hogy ahogy van, úgy van jól. Egyébként azt gondolom, hogy nincs honnan hová, apró örömeim vannak. Van 4 – 5 olyan munkám, amit szívesen csinálnék 10 év múlva is, mert annyira változatosak, hogy nem tudom megunni őket. Szakmailag ha így marad minden, ahogy van, az nekem jó. Rosszabb ne legyen. És hát nyilván nőnek a gyerekeim, lehet, hogy nagymama leszek, ki tudja.

– Ha módod lenne egy kis időutazásra, és lehetőséged lenne arra, hogy tanácsot adj 10 – 20 évvel ezelőtti önmagadnak, mi lenne az?

– Ne egyél annyi szénhidrátot, és a sportot soha nem hagyd abba! De komolyra fordítva a szót….. Rettenetesen hiszek a pillangóhatásban, miszerint, ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában.  Ez Edward Lorenz káoszelmélete, aminek lényege, hogy minden mindennel összefügg, legapróbb cselekedeteink alapjaiban változtathatják meg a jövőt. Én 17 évesen ismertem meg a férjemet, 20 évesen hozzámentem, és nagyon nehezen váltam el tőle. Mégsem mondanék semmit a 20, 30, 40 éves magamnak, hisz életem két legfontosabb sikere, legnagyobb értéke, a lányom Laura és a fiam Martin, a volt férjemnek köszönhető.

Amit eddig átéltem, mindennek meg kellett történnie velem ahhoz, hogy az lehessek, aki most vagyok. Ebben benne vannak a fájdalmaim, az örömeim, minden. Ahhoz, hogy ma én tudjak neked vagy bárkinek segíteni, hogy bele tudjam élni magam a szituációba, hogy el tudjam képzelni azt, hogy én mikor csinálnék úgy, ahogy te most csináltál, kellett minden tapasztalat, kellett minden saját élmény, amit megéltem, és amiből meríteni tudok. Minden úgy történt, ahogy kellett. Tehát én azt gondolom, miután olyan bicskanyitogató módon meg vagyok elégedve magammal, meg az életemmel, hogy bármit változtatnék rajta, az nem biztos, hogy ide vezetne.

– Ezt nagyon jó hallani, és ahogy itt ülsz velem szemben és rád nézek, el is hiszem, hogy így érzel. Milyen jó is lenne, ha ezt mindenki elmondhatná magáról!

– Szerintem ez elhatározás kérdése. Dolgozni is kell rajta, meg egy kicsit kilépni a saját korlátaid közül. Senki nem úgy látja önmagát, ahogy mások látják őt, hisz nekünk ez az életünk. Meg kell tanulni értékelni magunkat, és meg kell tanulni örülni annak, ami van. Az életed csak 20 %-ban szól arról, hogy mi történik veled, 80 %-a arról szól, hogy állsz te ehhez. Egyszerűen találd meg a legelveszettebb szituációban is azt, ami jó! Ezt hívják úgy, hogy átkeretezés. Még egy fontos gondolat: Feldmár András pszichoterapeuta azt mondja, hogy a „Mi lett volna ha?” egy teljesen felesleges kérdés. Mert ha válaszúthoz érkezel, és ott döntened kell, akkor a „Mi lett volna ha?” színtiszta fantázia. Ha azt mondod, jobbra mész, akkor a balra vezető úton maximum a következő két napot látod előre, de hogy az hova vezet, arról fogalmad sincs. Ő azt tanácsolja, ha már fantáziálsz, akkor szeresd magad annyira, hogy azt képzeled, hogy mindig a jobb utat választottad. Sokkal könnyebb lesz az életed.

– Van mottód, ami segít irányban tartani az életed? Egy olyan gondolat, amihez nyúlhatsz, ha megerősítésre, bátorításra van szükséged?

– Én egy verssel tudok erre a kérdésre felelni. Reményik Sándor: Ne ítélj. Nem tudnék belőle részletet kiragadni, ebbe az első szótól az utolsóig mindennek helye van és minden szót meg tudok benne magyarázni, hogy most miért tartok itt.

Ezt gondolom magamról, a világról, benne rólad, mindenkiről. Érted? Nem tudok ennél többet, de kevesebbet sem, és ehhez is meg kellett érni, hogy ennek minden mondatával egyetértsek. Nagyon nehéz idáig eljutni. És az a legszomorúbb, hogy aki még nincs itt, az nem tudja elképzelni, hogy van itt hely.

– Ha kapnál egy órányi időt, amit azzal az emberrel tölthetsz, akivel csak szeretnéd, kivel ülnél le beszélgetni? Ki az, akinek kíváncsi lennél a véleményére, tanácsára? 

– A nagymamámmal ülnék le beszélgetni. 93 éves volt, amikor meghalt, és nagyon-nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Azt szoktam mondani, hiába van akárhány diplomám, ami az életben fontos, ami a túléléshez kell, azt tőle tudom. Már több, mint 10 éve nincs velünk, de a mai napig egy héten kétszer biztos eszembe jut, szinte hallom mit mondana. A múltkor el is mosolyodtam, amikor egy meredek nap végén, úgy döntöttem, hogy befizetem magam egy thai masszázsra. Hallottam, ahogy azt mondja a nagymamám: „Lányom! A vanból kell spórolni, mer’ a nincsből nem lehet”. Nagyon-nagyon érdekes hozzáállása volt a világhoz. Emlékszem, amikor a lányom született, szóba került, hogy fogok-e a baba mellett dolgozni? Ő akkor volt 89 éves, és azt mondta: „Te! Csak én lennék még hetven éves! Annyit segítenék neked!” Ott ültem harminc valahány évesen, és láttam rajta, hogy az lehet egy vágyott állapot, hogy az egy pajzán gondolat, hogy újra 70 éves legyen. Szóval a nagymamámmal beszélgetnék egy órát, és olyat kérdeznék tőle, ami addig nem volt fontos nekem, amíg ő velünk volt. Akkor én még nagyon nem ott tartottam ahol most, még minden nagyon más volt. Még nem volt ennyi tapasztalatom, nem éltem huzamosabb ideig egyedül, nem mentek el a gyerekek otthonról. Azt kérdezném meg tőle, ami most foglalkoztat, és biztos, hogy lennének rá válaszai.

– Bármennyire is jól érzi magát valaki a munkában, szüksége van arra, hogy néha elvonuljon, kiszakadjon a dolgos mindennapokból. Te hogy lazítasz? Mi az, ami kikapcsol?

– A Balaton közepén ülök egy vitorláson, nézem a vizet, fél kilométeres körzetben nincs senki, lehetőleg nem is szól hozzám senki, a kezemben egy pohár bor, a lábam beleér a vízbe. És csak a Balaton. Nekem az a riviéra. Nagyon kevés dologra vágyom, nincsenek költséges szórakozásaim, van viszont kiterjedt baráti társaságom. Itt senkit nem érdekel, hogy ki mit csinál máshol, egymásra vagyunk kíváncsiak. A múltkor mondta valaki – nagyon viccesnek találtam -, hogy azt kívánom neked, hogy egyszer legyen olyan életed, mint amilyet a facebookon mutatsz magadról. És tudod mit? Arra gondoltam, hogy  nekem tényleg ilyen van!

– Maradjon is így! Köszönöm a beszélgetést!