Randiztam. Egy férfival. Csupa nagybetűvel. FÉRFI. Micsoda üdítő kivétel! Csodás nap volt. Nekem mindenképp.

Úgy izgultam, mint egy tini, egész délután készülődtem. Tetszeni szerettem volna. Gyönyörködtetni. Elképzeltem mint Móricka, hogy megyek, lenyűgözöm, vicces leszek, sziporkázó, okos és elbűvölő. Meg minden. Nos, ebből a vicces meg is valósult.

Megérkezett. Rongyoltam le. Persze nem futottam, legalábbis látómezőn belül már semmiképp. Kiszállt az autóból. Megölelt (óóó iggggen). Isteni az illata. Kinyitotta a kocsiajtót (és ezt mindahányszor megtette a nap folyamán, ahányszor beszálltam). Nem vagyok ehhez hozzászokva. Zavaromban még valami idióta poént is elsütöttem. Na ja, nem mindig tudom, mikor kell hallgatni. Sután megköszöntem, nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel az udvarias gesztussal, de persze bitang jólesett. NŐNEK éreztem magam!

Rövid egyeztetés után elindultunk cápalesre, abba a bizonyos bevásárlóközpontba. Olyan ember, aki mellett nem lehet unatkozni, és a percekig tartó kínos csend veszélye sem fenyeget. Mondta és mondta és mondta. Mesélt kamasz csemetéjéről, munkájáról, terveiről. Érdekesen, választékosan, jó adag humorral fűszerezve. Lenyűgöző, okos, határozott és céltudatos. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Én meg hallgattam, néha mondtam, aztán megint hallgattam. Örömmel. Mindegy volt mit, csak beszéljen, szeretem a baritonját.

Hamar odaértünk. Túl hamar. Kellett egy kávé. Meg pisilnem is kellett. Óóó anyám. Ha izgulok mindig pisilnem kell. Kínos, de ez van. Leültünk egy kávéra. Jó a közelében. Olyan otthonos érzés, kellemes, de ugyanakkor zavarba ejtő is. Én, akinek alapvetően nem esik nehezére a beszéd, alig bírtam megszólalni. Mi ez? Nem az van, hogy magabiztos, csinos, okos, sziporkázó nő vagyok? Teljes harci díszben meg egyenesen a végzet asszonya??? Atyaég! Egy személyesebb kérdésnél odáig jutottam, hogy két kézzel takartam az arcom, és csak annyit bírtam mondani:

„Ne nézz így! Erre most nem tudok felelni.”

Annyira előttem van az arca! Látványosan jól szórakozott. Legalább ő viccesnek találta. Ez is valami. De nem volt sértő, vagy bántó, csak gondolom nem sűrűn fut bele ilyen határozott véleménykifejtésbe.

Ok, kávé megvolt, mehetünk. Pár lépést persze, mert pisilnem kellett. Részleges siker, siettem vissza. Háttal állt, a falat támasztotta. Széles válla van. Imádom. Nekem ez a gyengém. Meg a nyaka. Rám nézett, rám nevetett, átölelt. Ezek után felőlem akárhova mehettünk. A flóra és fauna gazdag világa felett lazán átsiklottam. Amikor épp nem beszéltünk, csak arra tudtam gondolni, hogy jó mellette lenni, hogy tudnom kell, mi ez az illat rajt, hogy úgy megfognám a kezét, és hogy mikor ölel már meg újra? Hát nem látja, hogy itt az aligátor kipécézett magának, mindjárt ugrik helyből felfele 3 métert, és neki meg kell védenie???

Az akváriumok labirintusában csak egyszer fejeltem le egy üveget, de szerencsére csak szolid koccanás volt, nem rezonált be az egész. Mivel nem reagálta le (Neeem, ne hidd, hogy előtört belőle az Úriember, ezt a ziccert nem hagyta volna ki!) elegánsan továbbsétáltam. Odaértünk a rájasimogató medencéhez. Mire magamhoz tértem, már könyékig volt a vízben. Én nem voltam ilyen bátor, meg a halszagú kéz gondolata sem hozott lázba. De mivel mellette lehettem, feltűrtem a pulcsim és tapicskoltam a vízben. Néha sikerült is megsimogatni a medence szélén köröző kis ráját. Euforikus hangulatban voltam. Na nem a rájától, hanem randipartnerem közelségétől. Megvan az, mikor nem igazán tudod realizálni a külvilágot, mert magával ragad egy érzés? Meghitt, rég nem tapasztalt, elfeledett, a semmiből előtörő  érzés? Így elmélyedve nézegettem körbe körbe, és a hátunk mögött megláttam még egy medencét. Ha ez itt a rájasimogató, az ott biztos a …. ??? Megkérdeztem tőle:

„Az ott micsoda?”

„AZ OTT, hmmm, az egy TÜKÖR.”

Ahhha. Erre nem készültem fel. Alapvetően és általában jól szórakozom a saját bénaságomon, de ez váratlanul ért. Volt pár másodperc hatásszünet, aztán  😀 😆 😀 . Utána persze kaptam az ívet rendesen, miközben kaján vigyorral az összes létező tükörre rámutatott.

„Látod, ott is van egy medence! Az ott micsoda? És az?”

Jójó. Azé’ ne akard a minőséget mennyiséggel pótolni! Láthatod, egyedül, minden külső patronálás nélkül is le tudom totálisan járatni magam, nem kell a segítséged! Ezt persze csak gondoltam, azt is halkan. Medencét vizionálok! Hááát, ez naggggyon ciki. Meg azért vicces is. Cudar kínos, de azért vicces. Beleégett az arca a retinámba. Kedves a mosolya. Elhiszed? Ezt bírtam megállapítani! Újra. Zseniális. Na jó, nyilván nem kellett Nostradamusnak lennem, hogy azt is lássam, hogy elnézően arra gondol: Boldogok a lelki szegények! Hálás voltam a jótékony félhomályért. Égtem, mint a Reichstag. Aztán megszánt, megölelt, puszit nyomott a fejem búbjára és kifele indultunk. Pisi, kocsi, go.

Végzetes bakit nem követhettem el, mert nem hazafelé vettük az irányt. Az est további része viszonylag zökkenőmentes volt. Nem estem hasra, nem mondtam horribilis hülyeséget, és a kapott Jägernek köszönhetően a hallucinációm is elmúlt. Spéci kaja, extra kilátás, lebegés. Pusztán a jelenléte, a közelsége elég ahhoz, hogy megszűnjön a külvilág. Ahogy közvetlen mögöttem állt és néztük a várost, Ákos egyik száma jutott eszembe:

Miután kellemesen megfagytunk, és másnap korai kelés volt, elindultunk hazafelé. Sokat adtam volna, ha nem lakom ilyen közel, vagy a város a szokásos arcát mutatja, és órákig kell a dugóba ülni, de se forgalom, se távolság. Bekísért. Lovag. Ölelés, puszi arcra, szájra, még egy ölelés, még két-három-négy puszi, ő el, én fel. Teljes, totális boldogság. ♥