41 éves egyedülálló nő vagyok, és babát szeretnék. Tudom, hogy sokan vagyunk ezzel így, és ma már a lombikprogram sem tabutéma. Na de donorspermával? Azért ez már barokkos túlzás!!! Anyun és a barátnőimen kívül mindenki minimum furcsán néz rám (nem, nem képzelem, hidd el, hogy így van). Ha beszélgetek valakivel, két mondat után témánál is vagyunk. Jönnek a pro és kontra érvek, na meg az örök bölcsességek, mint “Egy gyereknek joga van az apjához!” és jó tanácsok “Menj el egy szórakozóhelyre!” (ezen nem tudom, sírjak vagy nevessek). Mindenesetre érdekes az egész. Akinek van már gyereke, kivétel nélkül azt mondja, hogy jól gondold meg, mert nagyon nagy felelősség, sok lemondással jár, és a gyerek mindig ott lesz. Tényleg??? Nem hülye vagyok, csak egy egyedülálló nő, aki kapcsolati státusza ellenére babát szeretne.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy az elmúlt évtizedeket féktelen bulizással és gátlástalan karrierépítéssel töltöttem, ki kell ábrándítsam. Két éve lett vége egy kilenc évig tartó kapcsolatomnak, ahol az ex az első évek “De szép gyerekeink lesznek!” euforikus állapotából fokozatosan jutott el addig, hogy egyszer csak öregnek érezte magát az apaszerephez, és kinyilatkozta hogy “Már nem akarok gyereket.” Köszi, én is szeretlek….
Letérdeltem. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, sehol sem volt jó, semmi sem volt jó. Teljes megsemmisülés emberileg is és nőként is. Úgy éreztem, minden fronton kudarcot vallottam. Annyira nem láttam megoldást, és már annyira szerettem volna anya lenni, hogy kapásból belekezdtem egy lombikprogramba. Bár belül éreztem, hogy időt kellett volna adnom magamnak, hisz még minden sejtem azért ordított, hogy ő legyen a gyerekem apja, egyszerűen muszáj volt cselekednem. (Az erről szóló cikkemet itt olvashatod.)
Nem sikerült, persze, hogy nem, úgyhogy az igazi mélyrepülés csak ezután jött. Nem vagyok büszke magamra, de volt kb. két hét, amikor láncdohányossá váltam, és minden este le kellett szedálnom magam egy-két pohár borral, hogy valamennyit aludni tudjak. Meggyőződésem volt, hogy ennél nem lehet lejjebb. (Aztán tavaly rácáfoltam erre, de ez majd egy másik bejegyzés lesz.) Hosszú hónapok teltek el, míg odáig jutottam, hogy ha örülni még nem is tudtam neki, de észrevettem, hogy süt a Nap.
S, hogy miért írok erről a két évvel ezelőtti történetről? Mert mint az elején mondtam, 41 éves nő vagyok és babát szeretnék. Nem tudok és nem is akarok lemondani erről a lehetőségről, amíg a legkisebb esély is megvan rá, hogy anya legyek. Néhány hónapja újra megcsináltattam a kötelező vizsgálatokat, és konzultáltam az orvosommal. Azt mondta, elég bánatosak az eredmények, de azért ne pánikoljak, mert: “Főzünk. Kisebb lábosban ugyan, de főzünk.” Úgyhogy most ott tartok, – csakhogy képletes maradjak – hogy mielőtt begyújtom a tűzhelyet, próbálok olyan munkát keresni/végezni, ami lehetővé teszi, hogy mind anyagilag, mind időbeosztásban végig tudjam csinálni a procedúrát.
Igen, tudom, hogy a megfelelő férfival minden sokkal könnyebb lenne. És vágyom rá, hidd el, hogy nagyon szeretném. Végigrágtam már ezerszer minden lehetőséget. De egyrészt ritkán, és akkor is nehezen nyílok meg, másrészt pedig erős kezdés lenne ismerkedésnek a “Szia! Ugye te is úgy szeretnél gyereket, mint én?”. Legyünk reálisak. Ha találkoznék is valakivel, akivel kölcsönös a szimpátia és működne a dolog, akkor is alsó hangon egy-két év, mire felmerül a téma. Az orvosom szerint nekem összesen van ennyi időm arra, hogy anya legyek saját petesejttel. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy alapból elképzelhetetlennek tartom annak a lehetőségét, hogy van olyan férfi, aki partner lenne ebben. Azzal a gondolattal pedig, hogy valakit tudtán kívül tegyek apává, morálisan nem tudok azonosulni, mert senkit sem szeretnék olyan helyzetbe kényszeríteni, ami nem a saját döntése. Ez esetben ugyanis valószínűleg annyi lenne a változás, hogy egy év múlva ez az írás így kezdődne: 42 éves, elvált, gyermekét egyedül nevelő nő vagyok….
Úgyhogy napjaim a minden rendben lesz érzése és kétségek körforgásában telnek, de van három gondolat, ami mindig eszembe jut, és segít, valahányszor hullámvölgybe kerülök. Az elsőt egy kedves ismerősöm, a másodikat anyu, a harmadikat pedig volt újságíró tanárom mondta:
- Ha elhiszed, hogy nincsenek véletlenek, akkor nincs miért izgulnod.
- Egyszer minden sz…-nak vége lesz.
- Szerencsés lesz a gyereked, mert nagyon jó értékrendet fog tőled tanulni.
Ha van személyes tapasztalatod a témával kapcsolatban, vagy van olyan ismerősöd, vagy az ismerősödnek az ismerőse, akinek elmesélnéd a történetét, kérlek oszd meg velem!
Én azt mondom, addig kell ütni a vasat, amíg meleg, úgyhogy hajrá és minél előbb. A magam tapasztalatából mondom, hogy annál nagyobb arculcsapás nem érhet egy nőt, mint amikor közlik vele, hogy már “kinőtt” a babázásból, magyarul felejtse el az egészet, de a szándék még nagyon ott lenne benne. Szóval ne sokáig tanakodj, nagyon szorítunk!
Valamennyit láttam belőle, és nagyon drukkolok neked, borzasztóan szimpatikus a hozzáállásod. Hajrá, hajrá, mindig erőt meritek belőled 🙂